Az IC tünetei

Tünetek, életminőség

 

Az IC-re jellemző tünetek a betegség fennállásának idejével és súlyosságával párhuzamosan fokozódnak. Legfőbb tünetei:

 

Az igen gyakori, néha állandó vizelési ingerek - Többnyire az első BPS/IC tünet, gyakran akár 1-2 évvel megelőzheti a fájdalmakat.

A panaszok kezelés nélkül fokozatosan súlyosbodnak, előrehaladott abb esetekben éjjel-nappal is akár fél óránkénti vizelés, naponta 40-60-szor is. 

Kis vizeletporciók – A betegség kezdetekor csak kisebb mértékben csökken a hólyagkapacitás, majd előrehaladása során az átlagos vizeletporció a 24 órás vizelési napló alapján 100ml alá csökken, igen súlyos esetekben akár 40-50ml is lehet. A betegség első pár évében oka kizárólag a fokozott hólyag-érzékenység, aminek javulása várható megfelelő kezelésre. A betegség előrehaladtával a kis vizeletporciók a fokozatosan kialakuló zsugorhólyagnak tulajdonítható, ilyenkor a hólyag kapacitásának növekedése már bármilyen kezeléstől sem várható.  

Hólyagtáji és húgycső- vagy hüvelytáji fájdalmak, melyek jellemzően vizeléssel összefüggőek, a hólyag telődésére fokozódnak, vizelést követően átmenetileg enyhülnek és bizonyos ételek, vagy italok fogyasztására súlyosbodnak.

 

Hirtelen, parancsoló vizelési ingerek is felléphetnek időnként, de nem jellemzőek a BPS/IC-re, csak mintegy 20%-ban fordulnak elő.

Fontos, hogy a fenti tünetek mellett jellemzően nincs kimutatható húgyúti fertőzés (genny vagy baktérium a vizeletben), így élesen elkülönítendő akut vagy idült hólyaghuruttól, „felfázástól”. (Csak zárójelben jegyzem itt meg, hogy a hólyag nyálkahártya elégtelensége miatt fokozottabb lehet a hajlam húgyúti fertőzésre, ezért a gennyes vizelet egymagában még nem zárja ki IC/BPS lehetőségét.)

Kisfokú, csak a laboratóriumi vizsgálattal kimutatható fokú vérvizelés is előfordulhat, a súlyosan beteg hólyagnyálkahártya, esetleg a súlyosabb állapotban észlelhető fekély (Hunner ulcus) is magyarázhatja.

 

Életminőség

A kínzó tünetek lehetetlenné teszik az éjszakai pihenést, a munkaképességet korlátozó állapot a munkahely elvesztését okozza, a hüvelyi fájdalmak miatt a betegek képtelenek házaséletre. A betegség diagnosztizálásának akár hosszú évekre elhúzódása tovább fokozza a betegek elkeseredettségét. Ehhez járul hozzá a sok negatív tapasztalat az egészségügyi ellátás során, az együttérzés, az empátia és a kellő időráfordítás hiánya, a türelmetlenség és tájékozatlanság sajnos néha még urológusok körében is.

 

Mindezek miatt az IC-s beteg gyakran csak az öngyilkosságban látja a megoldást. Pedig a helyes megoldást nem ez, hanem az időben történő felismerés, az állapotnak megfelelő (egyénre szabott) kezelés, és a tartós, akár hosszú évekig, évtizedekig tartó utógondozás jelenti.

Ehhez alapvető szemléletváltásra van szükség az orvosok és betegek részéről is. Tudom, hogy ez nagy feladat, nagy fába vágjuk a fejszénket. Segítsük egymást kölcsönösen, beteg-orvos és beteg-beteg viszonylatban is!